Jacqueline C. Moore

[You must be registered and logged in to see this image.]
Teljes név: Jacqueline Crystal Moore
Becenév:  Jackie
Születési hely, idő: 1990. október 7, Seattle
Kor: 24
Foglalkozás: rendőrtiszt
Csoport: Rendőr
Legféltettebb titok: Amióta a legjobb barátnőmet megölte és átváltoztatta egy élőhalott, megrögzötten keresem a gyógymódot a zombizmusra.
Átváltozás dátuma: -
Play by: Sophia Bush

Azt, hogy milyen vagyok sosem szerettem nagyközönség elé vinni, ezért ha tehettem, inkább megtartottam magamnak. Elsőre a nehezen kiismerhető kategóriába sorolnám magam, nem vagyok túl barátságos jellem, ezért időbe is telik, amíg valakit közel engedek a szívemhez. Nincs túl sok barátom, de számomra sokkal többet jelent a minőség a mennyiségnél.
Ha rám nézel, egy vállig érő, barna alapon szőke melír tincses hajszínű, zöldes árnyalatú íriszekkel megáldott fiatal lánnyal találod szemben magad. Szálegyenes hajkoronámat általában copfba kötöm, mindössze szabadidőmben engedem ki, ilyenkor enyhén laza hullámokkal megspékelve az összhatást. Magasságom átlagos, 165 centiméter körülire tehető. Nem vagyok sem túl magas, sem túl alacsony, ami szerintem pont ideális. Testalkatom karcsúnak, sportosnak mondható, ami nagyrészt a rendőri hivatásomnak tudható be, illetve annak, hogy a húgommal korábban rendszeresen eljártam reggelente kocogni. Nem szívesen viselek feltűnést keltő kiegészítőket, a hétköznapokon egy egyszerű, aprócska fülbevaló is megteszi. Az extrémebb darabokat inkább meghagyom a különlegesebb eseményekre. A természetesség híve vagyok. A munkámból adódóan egyáltalán nem okoz fejtörést a hétköznapokon a tökéletes outfit kiválasztása. Bár, unalmasnak tűnhet, ha az embernek minden áldott nap ugyanazt az egyenruhát kell magára öltenie, ezt is meg lehet szokni. Esténként, hétvégenként, illetve ünnepnapokon azonban kiteszek magamért. Olyankor a szép koktélruhák és magassarkúk is előkerülnek a gardróbomból.
Ehhez a külsőhöz, egy magabiztos, a génjeiből adódóan makacs, kitartó és kíváncsi természet társul. Ha a munkámról van szó képes vagyok bármeddig elmenni az igazság felderítésének érdekében. Bár, próbálok a megengedett viselkedésmódon nem túllépni, néha az agyamat ellepi az a bizonyos szürke köd és olyankor erőszakosabbá válok. Senki nem tud titkolózni előttem, mert aki ismer, az tisztában van azzal, hogy előbb-utóbb úgyis rájövök a hallgatásának okára. Nem is az a fontos, hogy kiderítsem, amit eltitkolnak előlem, hanem inkább az a rögös út, amit meg kell tennem az igazság feltárásának érdekében. Valahogy így érzek az egész zombi létezéssel kapcsolatban is. Amióta a barátnőm bevallotta, hogy valóban meghalt, majd élőhalott testben tért vissza, képtelen vagyok egy helyben maradni és nem tenni semmit. Többet és többet szeretnék kideríteni az egészről, nem állva meg addig, amíg rá nem jövök a zombizmus gyógymódjára is. A terveimről azonban egyelőre senki sem tud, mivel senkivel sem osztottam meg a dolgot.

Egy hétköznapi, törzsgyökeres amerikai család elsőszülött gyermekeként láttam meg a napvilágot az egyik seattle-i kórházban, egy októberi reggelen, 1990-ben. A szüleim első találkozása maga volt a tündérmese, a legnyálasabb verzióban, inkább nem is részletezném, nem biztos, hogy elbírná a gyomrom. Az én ízlésemnek a történetük kicsit túl rózsaszín. Én velük ellentétben sosem ábrándoztam hintókról, fehér paripákról vagy szőke hercegről, számomra bőven elég az is, ha a kiszemeltemmel egy hullámhosszon pendülünk, illetve ne akarjon megváltoztatni. Ezt leszámítva felőlem érkezhet motoron, buszon, repülőn, vagy akár taxival is.
Visszatérve a történetemre, a szüleim kisbaba korom óta felelősségteljes viselkedésmódra neveltek, talán emiatt sem lettem a későbbiekben egy elkényeztetett királykisasszony, amiért hálás is vagyok nekik. Bár, nem kaptam egyszer sem toronyórát láncostul a születésnapjaimra, mégis megvolt mindenem. Ők megtettek minden tőlük telhetőt annak érdekében, hogy tökéletes gyerekkorom lehessen nekem, és az immár 19. életévét betöltő kishúgomnak, úgy, hogy közben két lábon tartottak bennünket a földön. Mindazok ellenére, hogy apu folyton dolgozott és papírmunkákra hivatkozva ritkán tartózkodott otthon, valahogy mégis elérte, hogy úgy érezzük, ő is ugyanúgy részese a mindennapjainknak. A vasárnapi ebédeken, ha nem is vett részt személyesen, igyekezett legalább videóüzeneteken keresztül jelen lenni közöttünk és beszélgetni velünk, úgy, mintha ő is ott ülne az asztalnál. Csak későre értettem meg a munkájának komolyságát, amit azóta is mélységesen bánok. Nem tekintettem rá a legmegfelelőbben, mert nem tudtam, hogy amit tesz, azt nem csak a családja jövőjéért teszi, hanem egész Amerikáért. Ő egy FBI-ügynökként tevékenykedett, amit a saját biztonságunk érdekében igyekeztek titokban tartani előttünk. A halála napját követő második héten szereztem tudomást a valódi hivatásáról.. abban a pillanatban valami megváltozott bennem. Született egy döntés a fejemben, egy életcéllal együtt, amit azóta sem hagyok figyelmen kívül.
Az életem körülbelül úgy alakult, mint minden átlagos kislányé. Óvodába jártam, majd általánosba, aztán gimnáziumba.. Kezdetben picit zárkózottabb voltam az átlagnál, ami némileg meg is nehezítette a dolgomat a beilleszkedésben. A tanulással azonban soha nem adódtak problémáim. Igaz, nem tartoztam a kiváló tanulók közé, de az utolsóktól is messze álltam. Ott valahol középen kóboroltam mindig. Akadtak tárgyak, amiket szerettem, de olyanok is, amik olyan messze álltak tőlem, mint a bolygónktól a Plútó. A mateket például soha nem sikerült rendesen megértenem.
Aztán, ahogy teltek az évek és elkezdtem edzeni, én is nyitottabb lettem, bátrabb, barátságosabb, de a bizalmam elnyerésének szintjein a továbbiakban sem könnyítettem. Kevés barátnőt szereztem a tinédzserkorom alatt, de azt nyíltan kijelenthetem, hogy azok akikkel közeli viszonyba kerültem, mai napig a bizalmasaim. Igaz, nem találkozunk nap mint nap, de ha igen, akkor érdeklődve hallgatjuk végig egymás mondanivalóját és szórakozunk úgy, mintha az azelőtti napon futottunk volna össze utoljára.
Miről is kellene még szót ejtenem? Lássuk, csak.. azt, hogy hány komolyabb kapcsolatom volt idáig egy kezemen meg tudnám számolni. Mivel nem akartam sérülni, sem csalódni, inkább maradtam az egyszerű flörtölések mellett.
Talán egy normális párkapcsolatom lehetett összesen a gimiben, de az sem tartott három hónapnál huzamosabb ideig. A leghosszabb idő, amit egy pasival töltöttem nagyjából fél év lehetett és az illető, akivel akkoriban együtt voltam nem más, mint az egykori partnerem a rendőrségen, Clive Babineaux. De megcsalt és hiába nem érzett semmit a nőci iránt, én nem tolerálom a félrelépést.
Az apám elhalálozása egyfajta mérföldkövet is jelentett az életemben. Akkor, ott megszületett a fejemben a döntés. Az életem egy olyan fordulatot vett, amire korábban nem is mertem volna gondolni. Eldöntöttem, hogy jelentkezem a Seattle-i rendőrakadémiára, hogy az életemet a város polgárainak megvédésére szentelhessem. Ezt a döntésemet azóta sem bántam meg. Allison zombivá változása óta egy újabb cél is felkerült a listámra, mégpedig az, hogy megtaláljam a gyógymódot a zombizmusra.